2024. márc. 20.

Petőfi pesszimizmusa - Negyedik és utolsó közlemény –

 

VII.

Metafizikai pesszimizmus

 

Petőfi és a determinizmus. – Petőfi és a természet. – Petőfi időtudata. – Petőfi és a bergsoni durée. – A jövő, mint az optimizmus forrása. – Petőfi és a mulandóság érzése.

 

A metafizikai pesszimizmus fölveti a kérdést: mi a mindenség és az egyén viszonya? Komor válasza: az egyén a kozmosszal szemben parányi semmiség, amelynek sorsát minden ízében eleve az okság kérlelhetetlen vak szükségképisége határozza meg. Az ember élete mindenestül a feltételeknek szükségképi terméke. Az csak csaló látszat, mintha az ember bármiképp is bele tudna nyúlni az események kényszerű láncolatába. A merő determinisztikus felfogásnak csak elméleti pesszimizmus lehet logikus következménye: az embernek nincs sajátszerű hangja a világ szimfóniájában, létezése eleve tragikus.

         Petőfi a legtávolabb áll attól, hogy ilyen értelemben pesszimista legyen. Lehetett volna-e komolyan metafizikai pesszimista az olyan hatalmas, folyton cselekvésre szomjas individuum, mint Petőfi, akinek öntudata a csillagokat verdesi? aki a társadalom rendjét tőből akarja megváltoztatni? aki örökösen reformlázban izzik? Önlétét igen jelentősnek érzi, aki szándékosan bele tud nyúlni a történet folyásába, s nemcsak a költészetben indít meg önerejéből új irányt, hanem a politikát is ki akarja forgatni sarkaiból. Ilyen magát új ok-sorok eredeti megindítójának hívő ember lehetett volna-e determinista s így pesszimista? Eszményhívő lelke a legszilárdabban hisz a világnak akarattal való megváltoztatásában, a szabadság és egyenlőség, a demokrácia és az erkölcs végső diadalában, amelyet az emberi akarat küzdelme, akadályokat el

hárító ereje valósít meg. Korlátlan művészeti és politikai individualizmusa, önlényének minden téren szabad kifejtése, egész személyiségének viharosan expanzív ereje szöget ellentétben van a metafizikai sötétlátással.

         A természetet, a világmindenséget nem érzi valami lekötő, egyéniségét eleve gúzsba kötő erőhálózatnak, hanem ellenkezőleg, benső lelki kapcsolatot tart vele. Alig van a világirodalomban költő, aki a természetet jobban szeretné, szemléletesebben s nagyobb megelevenítő erővel nézné, jobban beléolvadna s vele inkább eggyé válnék, mint Petőfi. „A természettel mulattam – írja útirajzában (1847. júl. 8.) -, az én legkedvesebb barátommal, kinek semmi titka nincs előttem. Mi csodálatosan értjük egymást, és azért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő susogását s a fergeteg üvöltését… megtanított rá a világ misztériumainak grammatikája, a költészet. Értem pedig különösen a falevelek zörgését. Le-leülök egy magányos fa alatt és órákig hallgatom, mint zizegnek lombjai, mint suttognak fülembe tündérregéket, melyektől a lélek mámoros álomban meghúzza a képzelet harangját s beharangozza az égből az angyalokat szívembe, e kis kápolnába.” Ez a természettel való bensőséges együttérzés a kulcsa a természet tüneményeit oly csodálatos plaszticitással megelevenítő erejének, utánozhatatlan alföldi tájképeinek, metaforái kiapadhatatlan gazdagságának. A természet meglelkesítve él körülötte: a holt tárgyak is rögtön életre kapnak, ha szeme rájuk fordul. A természetnek legmélyebb lírikusa.

         Fejlődésének abban az epizódszerű szakaszában, amikor a nyomorúság s az emberekben való keserű csalódása a pesszimizmusba hajtják, zord hangulatát belevetíti a természetbe is: a napsütéses, rügyfakasztó, madárdalos vidám természet egyszerre csak komor ábrázatot ölt. A költő régebben azt hitte, hogy csak az emberek közt van irigység és kajánság: most azt látja, hogy sem égen, sem földön nincs béke, hanem csak örökös harc van, mert itt is mindenki uralkodni akar. A nap és az éj háborút viselnek: a hajnal és az alkony a harcuk közben elfolyt vér. A hold is zsarnok király: jobbágyai a csillagok. De ha ezek közül valamelyik jobban tündöklik, a zsarnok hold mindjárt száműzi: minden éjjel hull alá néhány (Azt hivém, hogy…). A költő kíváncsi a föld sorsára: végül megfagy-e, vagy elég? Bizonyára megfagy: „Megfagyasztják a jéghideg szívek, Amelyek benne s bele fekszenek” (Mivé lesz a föld?)

         Petőfi legsötétebb hangulatát is csak a természet tudja megenyhíteni, sőt szétfoszlatni. Itt szeretné hagyni a fényes világot, szeretne rengetegbe menni, ahol senki sincs. Ott a lombok suttogását, a patak zúgását, a madarak énekét hallaná, a felhők vándorseregét, a nap keltét és lementét nézné. Amíg végre… maga is lemenne (Szeretném itt hagyni…). A költő életuntságának pesszimista hangulata milyen finomsággal keresi ki a természet melancholikus képeit, amelyekben csendes megnyugvást talál! Különösen vonzódik a felhőkhöz, az ég tarka vándoraihoz, lelkének rokonaihoz, mert mindig új és új alakot váltanak s mégis a régiek maradnak. Akárcsak a költő. Nekik is vannak, mint a költő szemének, könnyei és villámai (A felhők). Maga is megsokallja, hogy a természet jelenségeiben unostig csak a maga fájdalma szimbólumait látja, amikor a természet vidám s az embernek is vígságot kell tanulnia tőle:

Vidám vagy, oh természet!

El is csodálkozál,

Midőn körödbe léptem,

hogy oly mogorva képem,

Hogy rajta oly köd áll.

(Elhagytam én a várost…)

Azért megy ki a városból a természetbe, hogy szíve gyászruháját levesse, a természet elűzze arcáról a ködöt s szívének sebeit szép harmatos fűvel s lágy rózsalevéllel bekösse.

         A természet Petőfi lelki bajainak nagy orvosa. Ezt maga vallja kedves humorral Várady Antalhoz írt költői levelében:

S te rám sem ismersz, úgy megváltozám;

A szép természet meváltoztatott,

Beteg kedélyek e hű orvosa;

Beteg valék én ott ti nálatok,

A pesti utcák holthideg kövén,

Hosszú, sötét árnyként vonult utánam

A csüggedés, az életunalom

Ujjá születtem!... a falusi lég, a

Sötét erdőknek zúgó lombjai,

Lombok felett a csattogó madár,

A fák alatt a hallgatag virágok

Föléleszték elájult lelkemet;

Nem gyűlölöm, int eddig, a világot;

Már csak haragszom rája, csak haragszom…

Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált

Elzárt, elorzott boldogságáért…

         Hogyne gyógyította volna ki a természet életunt pesszimizmusából Petőfit, aki a természetet pompás színpadnak nézi, amelyen a madarak, e bájos énekesnők operát játszanak, a primadonna köztük a kis fülemile. Minden bokor megannyi páholy, amelyben ifjú ibolyák ülnek s mint figyelmes hölgyek, hallgatják a primadonna csattogó dalát. Minden itt csupa fül és szem: „a kősziklák, e vén kritikusok, maradnak csak kopáran, hidegen” (Ki a szabadba!)

 

         Petőfinél a metafizikai pesszimizmusnak egyik finom árnyalata fiatal korától kezdve mégis végigkísérhető: ezt az idő kategóriájához való viszonyában éli meg. Az idő visszahozhatatlanságának, a mulandóságnak melancholikus gondolatát merengő, elmélyedő hajlama mindig, még a jelen szerelmi boldogságának tetőpontján is, táplálta. Az élmények rendjének formája, a lét időbeli oldala iránt különös fogékonyság lakozott lelkében. A mulandóság élményének páratlanul mély lírikusa.

         Két lélek élt benne: az egyik a magányba vonuló, bölcselkedő, az élet célját fürkésző, az én és a világ elvi oldalába mélyülő lélek; a másik az aktív, folyton hatást kifejtő, mozgalmas, az események lomha folyását megváltoztatni akaró lélek. Az előbbi a mindeneknek keletkezésén, fejlődésén és elmúlását merengő, az utóbbi a jövőbe feszülő, célok kitűzésével és ezek megvalósítására irányuló munkával a jövőt formálni iparkodó szellem. Hol az egyik, hol a másik van túlsúlyban nála; de éppen ez a nyitja élményei s ezeken keresztül lírája csodás változatosságának. A múlton épp oly bensőséggel tud csüngni, mint amilyen odaadással tudja megrögzíteni a jelent, amelyben lélegzik s amelynek vonalát száguldó fantáziája gyakran a próféták erejével ki tudja húzni a jövőbe. Mindhármat pedig: múltat, jelent s jövőt az örökkévalóság szintézisébe tudja olvasztani.

         Mint lírikus, az időt élményeihez viszonyítva mindig szubjektíve fogja fel. Csak ritkán mártja bele az objektív, embertől független örökkévalóságba. „Az idő áll – mond A hóhér kötelében -, de mi megyünk… hátrafelé, mint a rák;

azért észre sem vesszük, mikor egyszer hanyatt esünk, bele a gödörbe, melynek neve sír, és ekkor mi is része leszünk a sohasem mozduló örökkévalóságnak”. Ezzel a folyton álló, egyforma objektív idővel szemben a mi élményeinkkel kitöltött szubjektív időben „a földön minden mindegyre változik” (Változás). Annyira változik, hogy bár a múlt és a jelen testvérek, egymást alig ismerik meg lelkünkben: egymás folytatásai az időben, mégis merőben mások. A költő például egykor tenyerén hordta szívét, csordultig tele volt barátsággal: most, ha kérik, sem adja oda szívét. Valamikor könnyen platoni szerelemre gyúlt, minden lányban a mennyország angyalát látta; most úgy érzi, hogy inkább ördög, mint angyal a lány. Régen a világ gonoszsága miatt a sírba vágyott; most éppen, mert a világ bántja, dacosan élni kíván. Híg, engedékeny, egy újjal is átszúrható agyag volt egykor; most márvány; ha rálőnek, visszapattan róla a golyó. Élményeink az idő függvényei: tartalmuk az időben, minőségben folyton változik.

Fehér bor, szőke lány, fényes nap

Hatottak egykor lelkemig;

Vörös bor, barna lyány, sötét éj,

Kedvem most bennetek telik!

(Változás)

         Az élménynek az idővel való folytonos változását plasztikusan világítja meg két költeménye. A Felhők pesszimista korszakában a múlt szép kék erdőségével s a jövő szép zöld vezetésével szembeszegezi az örökké tartó jelent, ezt a puszta vadont, amelyben csüggetegen vándorol. A múlt, bár messzi van már, mégsem hagyja el; a jövőt, bár mindig közel van, nem éri el (Mögöttem a mult…). De amikor Júliával boldog, egyszerre csak a jelent szereti és dicsőíti, csak a jelennel akar töltekezni a lelke. Most egyszerre száműzni akarj lelkéből a jövőt és a múltat, a reményt és az emlékezetet. Tolvajoknak kiáltja ki őket, akik incselkednek vele, s míg ő jobbra vagy balra néz, hirtelen ellopják a szép virágot, melyest a jelen tesz eléje. Ezért elhessegeti magától a jövőt és a múltat s a jelent futásában meg akarja állítani, hogy tovább élvezhesse:

Te állj, te állj előttem,

Barátságos jelen.

Jó izüen merengek

Mosolygó képeden.

(Hideg, hideg van itt kinn…)

         Az időtartam, amelyet a költő közvetlenül megél, tovatűnő élményminőségeinek egymásutánja, a lelkében lefolyó minőségváltozásoknak a jelenbe haladó felgöngyölődése, a múltnak a jelenen át a jövőbe való folytonos tovaszűrődése. Ha a tartam nincs kitöltve minőségileg változatos élményekkel, akkor „az idő lassan jár”, unatkozunk. Ha sok kellemes tónusú élményváltozás iramodik benne, akkor az idő hirtelen szalad. A tartam természete, lassú vagy gyors menete elsősorban az élmények érzelmi koefficiensétől függ. Petőfi már a bergsoni duréenek mély lélekbúvára és költője. Az időt mint megvénhedt, béna lábú, mankóját vesztett koldust aposztrofálja, akihez képest az Alföld fertőiben megakadt terhes szekér, vagy a vitorlátlan hajó a tengeren igen gyorsjáratú eszközök. De hogyan tud futni a vén idő, ez a rosszlelkű hatalom, amikor a költő nem akarja, mert vele van szeretője! Ilyenkor az idő megifjodik, vén bőrét leveti, köszvényes lábait sasszárnyakkal cseréli föl, hogy gyorsan messze szálljon az élet örömeivel:

Mostan röpülj idő,

Míg távol kedvesem;

Midőn együtt leszünk,

Midőn őt ölelem:

Nem bánom én, ha mindenik

Órád eltart egy századig.

(Az időhöz)

         Az idő heterogén minőségi folytonosságából azonban Petőfit általában jobban érdekli a jövő és a múlt, mint a jele. Az utóbbit, mint a múlt és a jövő kötőjelét, csak itt-ott dicsőíti kedves és naiv hédonizmusa.

         A jövőről idealista lelke leggyakrabban mint a mostan hiányzó boldogságélmények beteljesedéséről ábrándozik. Először is  jómagára nézve: szilárdan meg van győződve költői dicsőségének jövendő tartós nagyságáról. „Költő-fiad neve örökre él” – mondja édesanyjának. „De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar, aut nihil” – írja tizenkilenc éves korában Szeberényi barátjának (1842. nov. 2.). Miképpen terjedt be jelen én-je a múltból a jövőbe, megható pszichológiával jellemzi: „Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statista voltam a pesti színháznál s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.; mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegény társaim számára s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogató-ruha ujjaimhoz fagyott, s mikor a káplár ’menjen kend!’-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, hol – mint Manx báró – az egyik oldalamat alámtettem derékaljnak s a másikkal betakaróztam, megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban,melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként… nem, sőt hamarabb, gyorsabban, mint gondoltam” (Útijegyzetek). De aztán jövőjét mint a csalódás várakozásélményét fogja fel: „Neked – így incselkedik finom humora Orlai Petrics Somával (1846. dec. 26.) – nem mondom, hogy ne lenne szép életed egykor; de nekem? soha! Az alföld pusztáin barangol képzeletem, és nézi a délibábokat és reményeimet. Egyik oly kézzelfogható, mint másik.” Mulatság közben is, mikor legvígabb a jelen, a jövőbe ragadják gondolatai. Mert a jövő kegyetlen szélvész, mely szerteszét szór bennünket, hogy soha többé nem látjuk egymást. Az élet időtartama rövid: akkor lenne jövőnknek értelme, ha végtelen lenne:

Igen, halljuk! majd elbeszéli a hir:

Ez és ez és ez nyugszik… oda lenn…

Haszontalan história az élet!

Miért is van, vagy miért nem végtelen?

(Mulatság közben)

Kritikusainak ádáz támadásai elől az Időhöz fut segítségért: tőle várja alkotásai értékének védelmét. A jövő igazságos bíró: a jelen felfújt nagyságait eltiporja:

Idő, hű gyámolóm! benned megbizhatom,

Ha úton-útfelen

Sárral dobáltatom…

Ha senki nem lesz is, leszesz te majd velem:

Amelyet a szennyes világ dobott rám

Megtisztítod te majd a sártul orcám!

(Gyalázatos világ!)

Az időnek értékeket megrostáló bírói funkciója mindenki fölött ítél. Ledönti a fejedelmek magas emlékoszlopát is, mely nagyságukat hirdette. Miért?

Mert hazugsággal volt tele.

Az idő igaz,

S eldönti, ami nem az.

(Voltak fejedelmek…)

         A jövővel szemben táplált optimizmusa még csak fokozódik, mihelyt nem a maga, hanem az emberi társadalom jövendő képe lebeg előtte. A szabadság és egyenlőség eszményeiért küzdő lelke az egyetemes jövendő boldogságról, a világszabadság örök uralmáról ábrándozik.

 

         A mulandóság szomorú gondolata Petőfinek egyik fő lírai ingere: az időnek mindent megemésztő hatalmán fiatal korától sokszor mereng. Az idő folyásával szemben tanúsított félő tisztelete minden esztendő utolsó napján a tovatűnt évtől való búcsúra készteti. Elmélkedő természete ilyenkor összegezteti vele azokat az élményváltozásokat, amelyek az év tartamát kitöltötték. Melancholiával zárja le rendszerint az évet:

Egy esztendő a másik sírját ássa,

Gyilkolják egymást, mint az emberek.

Idő, szárnyadnak még egy csattanása,

S a jelen év is a sírban szendereg.

Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak

Lélekzetével életmécsedet,

Nem foglak odaírni tégedet,

Hol boldog évim följegyezve vannak.

(Búcsú 1844-től)

         Herakleitos bölcsessége: ’minden változik és semmi sem marad meg’ állandóan rágódik rajta s termékeny költői ihlet anyaga számára. A romok gyermekkora óta érdeklik mint az idő hatalmának, az elmúlásnak szomorú szimbólumai. Ebben komoly szerepe van a fiatal korában uralkodó történeti romantikának, mely a hajdan emlékeibe szeret temetkezni. „Dehogy mulasztanám el – írja úti jegyzetében, amikor Sáros várának romját, Rákóczi egykori fészkét meglátja -, valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jólesik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint”. Amikor Salgó várát megpillantja, lelkét komoly merengés fogja el, mert

A századoknak döntő lábai

Elgázolák rég e vár tornyait.

(Salgó)

         Megilletődve szemléli a szalontai csonka tornyot. Valamikor milyen kevélyen néztek le falai a rónaságra, milyen harcias élet pezsgett közöttük, s most a torony idétlen rossz, mogorva váz, falai között senki sem tanyáz,

Csak a holt század fekszik odabent,

Szemfödele a hosszú, méla csend.

(A csonka torony)

         Az idő pusztító erejétől megindított elégiai hangulata csodálatos szerves egységbe olvasztja a múlt életét s a jelen tájrajzát, a mulandóságnak gondolatát s a pusztának örök szépségét. Az időnek mindegy, hogy várnak vagy csárdának falára lép: neki semmi sem alacsony, semmi sem magas, érintésére minden omlik, ha kő, ha vas. A csárda fejéről a szél leütötte a kalapot, a födelet: s most hajdonfővel beszél urával, az idővel. Egy sas a kútgém hegyén

Fönn ül és merően maga elé bámul,

Mintha gondolkodnék a mulandóságról.

(A csárda romjai)

         A sas a költő nevében gondolkodik az időnek mindent hervasztó-emésztő munkájáról. A mulandóság az élet misztikus hatalma, a királyok királya, kinek palotája az egész világ. Sétál föl és le benne s ahová lép, ahová hág, minden elpusztul:

… körüle fekszenek

Szétszórva: eltört koronák.

Hervadt virágok, megrepedt szivek.

(Mulandóság)

         Nem véletlen, hogy már egészen ifjú korában Petőfi lefordítja Schiller elégiáját (Ifjú a pataknál): vonzódott hozzá, mert eszméletének korai ébredésével már együtt járt fejlett időtudata, az ifjúság és élet gyors eliramlásának s visszahozhatatlanságának, az idő irreverzibilitásának mély és élénk élménye. A forrás mellett ülő gyermek virágkoszorúit a habok sorban elragadják:

Élem igy röpűl, miként a

Forrás fáradatlanul,

s mint a koszorúk, sietve

Ifjúságom elvirul.

         S minduntalan felbukkan Petőfi lelkében az ifjúság gyors tovatűnésének, az életerő hervadásának, a visszafejlődésnek, a fokozatos emberi elmúlásnak fájdalma. Szinte alig lenne érthető a vitalitástól annyira feszülő ifjúnál ez a természetellenes szomorúság, ha nem tudnók, mennyi szenvedés bénította erejét. Túlzott aggodalommal, az idő emésztő hatalmától rettegő pesszimizmusnak benső nyugtalanságával figyeli önmagát: hogyan merevednek ráncok arcára, hogyan kezdenek őszülni hajszálai. A földmíves – mondja – földét fölszántja, aztán beboronálja, de az idő, bár képünket felszántja, soha többé be nem boronálja (Földét a földmíves…). Hajának most még barna fürtjét le akarja vágni, hogy ha majd elmúlik ifjúsága és megőszül, a falra függessze tükör helyett. Így csalja majd meg szemét, elhitetve vele, hogy még fiatal. De attól tart, hogy a szív halkabb dobogása mégis csak figyelmeztetni fogja, hogy az idő eljárt fölötte (Hajamnak egy fürtjét levágom…). Az emberi életerő, szépség és hiúság elmúlását kedves kötekedő humorral, majd komoly lírai megindultsággal szemlélteti a Sári néni korhadt alakján. A vénségnek, az enyészetnek tragikumát nagyszerű pszichológiai művészettel életi meg velünk ebben a genre-képben.

         De ha minden mulandó s ha az ember élet oly szempillantásnyi rövid, hogy az Időnek egyik kezében bölcsőnk pólyája van és másik kezében máris koporsónk szemfödele: akkor a világot fitymáló kevély ember miben kevélykedhetik? Meghódít talán népeket, országokat? De hódítani csak gyávákat lehet s az ilyenek fölött való uralkodás nem dicsőség, hanem szégyen. Ha az ember nagy névre, dicsőségre tesz is szert, ez vele hal meg vagy legföljebb pár kis századig él s aztán szertefoszlik, mert hisz a nép is elvesz, amelyhez az egyén is tartozik. Az ország, amelyben a nemzet most él, egykor tenger volt s újra az lehet, a föld maga is a semmiségbe oszlik el: „Kevély ember, miben kevélykedel?” (Az ember) S ezt a csüggedt, a vanitatu mvanitas lemondó hangulatát árasztó költeményt, amely az emberi életnek és alkotásnak semmiségén töpreng, a költő Koltón, boldogságának zenitjén, mézesheteiben írja! A mulandóság gyötrő gondolata, merengő hajlamának veleszületett tartozéka, amely mindenhová kíséri.

         A múlékonyság tragikus érzése még mámoros szerelmi boldogságát is kikezdi Szeptember végén: attól fél hogy amint elhull a virág, eliramlik az ő élete is s akkor felesége szerelme más ifjú felé fordul, könnyedén el fogja felejteni hűséges urát, aki még a sírból is feljő a fejfájára akasztott özvegyi fátyolért, hogy letörölje vele könnyeit s bekötözze sebeit. Amikor a leghevesebben szereti feleségét, a mulandóságnak örökké kísértő gondolatát az ősz hervatag hangulatában félő nyugtalansággal Júlia szerelmére is kiterjeszti.

         Eltűnt immár ábrándos eszményképeket szövögető ifjúkora, amelyben a tejúton is túlröpülve, szép tündérvilágot épített magának. Az ifjúság álmai elmúltak: a komoly férfikor prózai élete megindult, a költő mennyből a földre szállott. Elhessegetni próbálja szemének ifjúságát sirató könnyeit. S a múlton mélázó pesszimizmusát egyszerre fölváltja a józan földi optimizmus reális életbölcsessége:

S ha nem is oly szép ez (a föld), mint szeretnők.

Nincs is oly rút, mint az ifjú véli…

Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög,

S ha van itt tél, van kikelet is.

(Menny és föld)

         Az idő futásának, a gyors enyészetnek melancholikus ihlete mégis minduntalan megriasztja: fájdalmasan érzi szerelmi boldogságának mulandóságát is a hidegen nyugodt örökkévalósággal szemben. Az időtartam változatos élményeit ellentétbe állítja, összesűrítve hirtelen átpillantja, s ezzel az élet felhőszerűen tovasiető semmiségét plasztikusan szemlélteti. Alig volt reggel, s már este van; alig volt tavasz, s már itt a tél; alig ismerte meg Júliáját, s már régen a felesége; alig hogy apáink térdén játszottunk, s már nagyapáink mellett alszunk:

Csak annyi az élet, int futó felhőnek

Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.

(Még alig volt reggel…)

         A mulandóság mélabús titkának legvonzóbb jelképe Petőfi számára az ősz. Ezt

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

(Itt van az ősz, itt van újra…)

Csodás változatossággal sokszor énekli meg. S minél jobban közeledik fiatal életének annyiszor megsejtett vége, annál mélyebb elégikus hangulattal csüng a pusztulás képén, az őszön. Az erdődi parkban kiül a dombtetőre s csöndes merengéssel hallgatja a lehulló falevelek lágy neszét. A szelíd nap sugara mosolyogva néz a földre, mint a szerető anya elalvó gyermekére. A természet most téli álomba szenderül. A költő csak ujja hegyével halkan pendíti meg lantját, hogy altatódalként zengjen méla, csendes éneke. Mint tó fölött a suttogó szél, vonul el dala. Maga mellé ülteti feleségét, de kéri, hogy szótlan maradjon, nehogy megzavarja a természet álmának csendjét:

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

         El-elnézi a pusztuló kertet az erdődi vár alatt s a pusztuló várat a kert felett: mindkettőn homályos-szomorún borong az őszi köd és az emlékezet. A mulandóság érzése nagyszerű ellentétre ihleti: a vár elhunyt vitézek sírja, a kert pedig a költő élő szerelmének bölcsője; amott a sasok, a Rákócziak tanyáztak, emitt a költő ringatta ölében kedvesét. A dicső vitézség s az édes szerelem így ölelkezett e helyen:

Ma itt vagyok még s holnap távozom,

S tán vissza többé nem is jöhetek.

(Elpusztuló kert ott a vár alatt…)

         A mulandóság nagy lírikusa távozott s nem is jött vissza többé. A következő ősz lombsusogásán már csak a jeltelen sírban merenghetett a föld alatt.

 

VIII.

Petőfi optimizmusa

 

Petőfi lelkének gazdagsága: szélső fokú öröm- és fájdalom-kapacitása. – A pesszimizmus és optimizmus váltakozása. – Kozmikusoptimizmus. – A szerelem optimizmusa.

 

         Petőfi oly csodálatosan gazdag lélek, hogy egyéniségének merőben egyoldalú reliefje domborodnék elénk, ha csupán komor hangulatú, a mulandóságon borzongó, az embergyűlölet pesszimizmusába sötétülő verseit vennénk szemügyre. Több ember egyben: hol vidám, pajzán és humoros, hol komoly, gyűlölködő és haragos; egyszer szelíd bárányfelhős, máskor haragjában mindent összetörő viharos lélek; majd finoman gyengéd, majd a gúny ostorát pattogtatja; most halk bölcselkedő, aztán izgató demagóg; egyszer az egész emberiséget magához öleli, máskor gyűlölettel taszítja el magától s átkot szór rá. Majd optimista: olyan, mint a gyermek, aki naivan mindennek örülni tud; majd pesszimista: olyan, mint a csillagász, aki a napon is foltokat keres.

         Alapjában egészséges lélek, azonban túlzott érzékenységgel és fájdalom-kapacitással. Ha sok szomorúságot érez is a világban, de átéli örömeit is. Ha sokszor lávaszerűen ontja is magából a pesszimizmus kitöréseit, de lelke ugyancsak az optimizmus derűjében is sütkérezik. Lélekváltozatait maga is, mint nagy önmegfigyelő, jól ismeri. Szellőhöz hasonlítja magát, mely néma nyugalomban úszik a légben s legfeljebb a virágportól terhes kis méh veszi észre, amelyet tenyerére vesz jóindulattal s elősegíti lankadt röpülését. Holnap már zúgó-bőgő vihar: szilaj paripáján járja be a tengert, melynek sötétzöld üstökét haragosan rázza s ha hajót talál, ennek szárnyát, a lobogó vitorlát kitépi s árbocával írja a habokba sorsát, hogy kikötőben nem fog pihenni többé (A szél). Petőfi érzelmei, ahogyan maga jellemzi őket, mint a felhők jönnek-mennek, majd fehéren, majd feketén. Honnan jönnek, hová mennek? Maga sem tudja. Hozza s elfújja őket az örök szél: az idő. Egyszer a szerelem fellegéből hull rá villám, máskor a barátság felhői bocsátanak rá záporesőt. Aztán lelke megint olyan, mint a csendes, tiszta ég, mígnem a másik perc fuvalma új felhőt nem borít rá (Mint a felhők a nyári égen…) Dalai mindig ezeknek a váltakozó, pillanatnyi lelki fodrozódásoknak kifejezései. Hol gondolkodva elmereng a haza s az emberiség sorsán: ekkor dalai ábrándos lelkének holdsugárai. Hol magafeledten a Gondviselésre bízza sorsát: versei könnyelmű lelkének pillangói. Majd szép lány szemébe néz, mint csillag a csendes tó vizébe: költeményei ekkor szerelmes lelkének vadrózsái. Örömében is, keservében is a boros pohárhoz nyúl: énekei ilyenkor mámoros lelke szivárványai. A haza rabbilincseinek csörgését hallja: dalai ekkor bánatos lelkének fellegei. Haragra gerjed, hogy a szolgaság népe még mindig nem tépi szét láncait: versei haragos lelkének villámai (Dalaim).

         Fájdalom és öröm, harag és szeretet, pesszimizmus és optimizmus gyorsan váltakozik ebben a minden benyomásra azonnal a maximális erővel visszaható lélekben. Feketén is, fehéren is tudja látni a világot. Ha sötéten látja, mindjárt a legfeketébb színben festi; ha meg derülten nézi, rögtön a legvilágosabb színeket alkalmazza. Az eddigiekben főképp sötét tónusú világképe tárult elénk: most hadd áradjanak felénk alapjában egészséges lelkéből gyakran feltörő optimista életfelfogásának derűs sugarai!

         Nyomorúságában és sértődöttségében egy sereg versében kívánja a halált. De amikor ezt betegségében közelegni érzi, egyszerre felbuzog benne az életöröm:

Hiába! bármi a halál.

Az élet nála többet ér.

Van ottan béke – semmi más;

Van itten bú – de vigadás

Kéjben is pezsg ám a vér.

Ha mégis meghalna, barátai ne gyászolják:

Természetünktől ez elüt –

Mert tudjátok, velem együtt

Ti mind víg ficzkók voltatok.

(Hattyúdalféle)

         Amikor a Felhők pesszimista lélekaszályából kigyógyul, többször elemzi a maga lelkét: miért is komorulhatott el körülötte ennyire a világ? Már azt hitte, hogy sohasem lesz víg napja többé. s most bokáját újra össze- és kalapján félrecsapja. Mi az oka ennek? Az, hogy lelke gyökerében egészséges:

Szivem még ép virág, amelynek

Féreg nem bántja gyökerit;

Elhervad minden ősszel, ámde

Minden tavasszal kivirít.

(Most kezdem én csak még ismerni…)

Petőfinek ez az önvallomása meggyőzően igazolja, hogy sokszor szinte visszariasztó érzelmi és erkölcsi pesszimizmusa igazában nem lelke mélyéből fakadt, hanem csak vagy pillanatnyi hangulat viharos terméke, vagy pedig a fájdalommal való kéjelgés költői műfogása.

         A sokszor búsongó Petőfi néha maga is meglepődik határtalan jókedvén: dalol, fütyül, összeveri a bokáját, noha nem szól muzsika. Szobája világos, bár nap sohasem süt bele; cseréppipájának kapadohánya rózsaszínűen füstöl; szíve szerelemtől háborog, pedig egy lány sem váltott vele szót. S mindez akkor történik vele, amikor zsebének zord egén a pénzfogyatkozás éje ül sötéten. A világ előtte most szép tulipánbokor. Jókedvének csattanó magyarázata:

Kár, hogy addig lesz csak az, míg

Kimegy fejemből a bor.

(Mi lelt?)

         Van neki egy kedves cimborája, aki mindig megvigasztalja, akár nemzetének sorsán töpreng, akár szerelmi bújában epekedik, akár éhezik és didereg. Barátjának mindig van a bút-bajt felejtető szava. Csakhogy ennek a jó fiúnak van egy komor, goromba bátyja, aki öccsét mindig csúfosan fölpofozza s a költőtől kegyetlenül elkergeti. Végre kedves humorral megvallja Petőfi, ki az a barátja, akinek optimizmusa tartja benne a lelket:

Vigasztaló pajtásom a remény,

S komor, goromba bátyja a való.

(Két testvér)

         Tudatos pajzánsággal játszik a pesszimizmus és optimizmus egyébként komoly világnézeti kérdésével. Megfogadja, hogy nem ír többé víg dalokat. Ismerje meg végre a világ: eddig álarcot viselt, melyet most ünnepélyesen letép. Vidám dalait nem lelkéből írta: a kedve, nevetés csak olyan rajtuk, mint a virág a síron, amelyben férgek rágódnak. Enyelgő dalokat írt, míg lelke fájdalomban haldokolt. Többé nem lesz komédiás, aki a közönség előtt víg ábrázatot vág s a színfalak mögött arcán a kínszenvedés könnyei égnek. Egyszer csak a költőnek ez a Rigoletto-hangulata feloldódik: az optimizmust hirtelen lelki átriadással mint kötelességet magára erőszakolja:

Szenvedjen bár szivem: a vig dalok

Ne szűnjenek meg… hátha általok

Kissé viditom szomorú hazámat.

(Ismerjetek meg!)

         Bámulatos finomsággal elemzi bánatát és örömét: nála mindkettő csak maximális fokban jelentkezhetik. Csak szélső pesszimista, vagy szélső optimista tud lenni. Nincs olyan bú, mint az ő búja. Ha ő búsul, keble oroszlánbarlang s szíve benne bárány: az éhes oroszlánok fogukkal-körmükkel szaggatják, vérét isszák, csontját rágják, velejét kiszívják. De olyan öröm sincs, mint az ő öröme. Ha ő örül, keble édeni kert s szíve benne rózsa: napsugarakkal, tarka lepkékkel játszik s körülötte csalogány zeng. Egy angyal röpül oda, leszakítja a rózsát, csókkal illeti, keblére tűzi – és az égbe repül vele (Búm és örömem).

         A sápadt pesszimizmust a holddal, az éltető optimizmust a nappal jelképezi. A hold, melyet sokan oly epedve bámulnak, a megtestesült sóhaj. Petőfi büszkén vallja, hogy az ő lelkének megtestesülése a nap. Ő és a nap két hűséges szerető. S ha sírjába le fogja üldözni a sors, csak azt fogja fájlalni, hogy szeretőjét, a szép napot, a föld alól nem láthatja. Egy óra a holtak számára szabad: az éjfél. Az ő koporsója azonban éjfél idején legyen zárva s délben nyíljon meg neki! (Én és a nap).

         Optimizmusát nemcsak a nap, hanem a csillagok útján is mintegy kozmikus zománccal vonja be. Nagy csüggedtsége és világutálata közepett a Felhők egyik darabjában (Már sokszor énekeltem…) szerelmet vall a csillagoknak, mert ezek sugarai mosolyukkal mindig szebb világba csalogatják:

S oly jól esik nekem

Oda tekintenem,

Hol egy kis vidámság van

E szomorú világban.

         Sok nélkülözése, betegsége, az emberekben való csalódása, kritikusainak méltatlan bánásmódja, a nemzet szomorú állapota, mind komor életfelfogásra hangolják. Ebből eleinte, mint láttuk, a természet kezdi kigyógyítani, aztán Júlia iránt föllobbant szerelme pesszimista múltját egészen fölperzseli. Eleinte még nem tudja, mi lesz: sötét árnyék-e vagy fényes napsugár? Ez Júliától függ (Júliához). Még akkor is, amikor már meggyőződik Júlia szerelméről, olyan rabnak érzi magát, kinek lábáról lehullott a lánc, de még sokáig úgy jár, mintha rajta volna, annyira megszokta a szomorú terhet. Az ő szíve is úgy megszokta a fájdalmat, hogy most, amikor lezárta, még mindig igazán nem tud örülni. Buzdítja szívét, hogy örüljön, mert kinek van a földön ilyen boldogsága? (Mikor a lánc lehull…) Ez is mutatja, milyen nehezen váltódik át fájdalmas múltja a jelen boldogságába. De amikor végre Juliskája az övé, nem ismer rá magára a sokat szenvedett Petőfi. Azt kérdi magától, vajon ő-e az az ember, aki annyit szenvedett? Akinek szívén ahány nap, annyi átok feküdt? Ő most a legboldogabb ember.

Ki, míg a világ világ lesz,

Boldogságban párt nem kap.

(Birom végre Juliskámat…)

         A világ most napsütésben ragyog előtte minden zugában. Alig akarja elhinni, hogy ő volt az egykor, aki átoknak gondolta az életet s a földön mint éji kísértet bolyongott. A szégyen égeti most ezért arcát. Vad ifjúkorának szélvésze kitombolta magát, a mennybolt kék, tiszta szemmel mosolyog rá. Újra kert a szíve, melyben sok tarka virág virít. Az emberekbe vetett bizalom, m3elyet régebben lelkéből kiűzött, most két karral fűződik lelkére. Nem néz a gyanú kancsal szemével régi jó barátaira: elverte a gyanút, az ördögnek ezt az atyjafiát. S ha még eszébe jut ifjú virága, Júlia, ez a szép hajnali álom, akkor

Mily édes az élet,

Mily szép a világ!

(Mily szép a világ!)

         Mindig eszébe jut boldogsága tetőfokán is ellentétképpen régi világgyűlölő pesszimizmusa. De most a legnagyobb gyűlölet a legnagyobb szerelemmé váltódott át:

S e szerelem nagy! egykor a világot

Boritá el gyűlölség képiben;

Most téged illet, téged egyedül

E szerelemmé v ált nagy gyűlölet,

E felhőktől-megvált mennyboltozat.

(Válasz kedvesem levelére)

         Még franciás deizmusát is, mely nem hitt a személyes Istenben, hanem csak a „világszellemben” (ezért szerette a hetykeség nem minden látszata nélkül az Isten nevét kis i-vel írni) s amely nem hitt a lélek halhatatlanságában*, a szerelem boldogsága kiemeli merevségéből. Szép napkelet virányának érzi lelkét, melyen megterem minden szép virág. Csak egy hiányzott belőle: a hit virága, a síron túli életnek hite. De ez is kikelt s virít már lelkében: szerelme beleültette. Amiről a büszke, elbizakodott ész egy hangot sem tudott neki mondani, azt hitvese könnyedén megmagyarázta. Most már hisz a túlvilágban: a koporsó nem az enyészet rideg tanyája, hanem vidám sajka, amely velünk ebből a szép életből egy még szebb élet partjára átevez. Csak még egyet nem tud: hogyan él majd hitvesével a másvilágon:

Mint ágrul-ágra

A csalogánypár,

Csillagrul-csillagra szállunk, te s én?

Vagy mint két hattyú

Ringunk szeliden

Az örökkévalóság tengerén?

(Szép napkeletnek…)

         Petőfi, aki személyiségének időbeli egységére, önazonosságár,a jellemének változatlan szilárdságára, elvei megdönthetetlenségére mindig oly büszke, most sem tagadja meg pesszimista múltját, vissza-visszatér reá, hogy finom lélektani fordulatokkal igazolja értékelő irányának, életfelfogásának megváltozását. Sőt:

Ha úgy kivánod, elveimről is

Lemondok érted; hordom fejemen,

Míg élek, s ha meghaltam, síromon

A megvetés és gyalázat bélyegét!

De ezt kivánni tőlem nem fogod.

(Válasz kedvesem levelére)

         Júlia nem is kívánta tőle elvei megtagadását, sőt lelkébe fölszívta urának világszemléletét. Ezt azonban a szerelem boldogsága önkényt, minden tudatos elvtagadás nélkül, átformálta: Petőfit átkozódó pesszimistából életvidám optimistává varázsolta, óriássá, „ki ölében tartja az egész mennyországot” (Ilyen óriást, mint…). Ennek a nagy metamorfózisnak lélektani kulcsát már régen kezünkbe adta Petőfi a Tündérálomban, az első szerelem ragyogó elemzésében: a világ nem olyan, amilyen valóban, hanem amilyennek mi látjuk:

„Más a világ, más, nem olyan, minő volt”,

Feleltem én, „vagy csak mi változánk?

De bármiként van, mit törődünk véle,

Midőn e változás áldás reánk!”

 

*) Petőfi világnézete nem volt összhangban a pozitív kereszténységgel. „Reám és feleségemre nézve – írja Zoltán fia születése után (Naplójegyzetek. 1849. július) – maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipam és napam kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán.”

KORNIS GYULA

 

Forrás: Budapesti Szemle 1936. 243. kötet